Napló: Egy pesti Udvarhelyen...

Sokakban felmerült amikor Székelyudvarhelyre költöztem, hogy szokatlan helyzetbe hoztam magam. Akár szokatlan, akár nem, amikor döntést hoztam arról, hogy Erdélyben folytatom az életemet, nem voltak kétségeim afelől, hogy ez biztosan egy új, és egyben jó fordulatot hoz majd minden téren a számomra. A változástól már nem félek, mert hiszem, hogy ezek az úgynevezett "bátor" lépések görgetik előre a fejlődésünket az életben. Fejlődésre pedig szükség van, mert az ember ameddig él, nincsen készen. Tapasztalnunk, tanulnunk kell ahhoz, hogy elérjük újabb és újabb céljainkat, álmainkat.

Pár évvel ezelőtt már-már kezdtem lemondani arról, hogy újra központi szerepe lehet életemben a néptáncnak és lám, itt és most, ebben a kicsi városban újra megadatott ez nekem, mégpedig nagyobb teljességben, mint azt bármikor reméltem.  Sok új emberrel találkoztam és ismerkedtem meg, akik segítettek és most is segítik az utamat, inspirálnak és hisznek bennem. Nagy szeretet vesz körül általuk, és a tanítványaim által, minek következtében terveim egyre világosabban körvonalazódnak előttem.

A kisvárost rögtön rokonszenvesnek találtam. Jártam már korábban Udvarhelyenem, de nyilvánvaló, hogy egy-egy látogatás során még nem lehet kiismerni sem a helyszínt, sem a benne élőket.

Az első séta Kossuth utcában gyermekkori érzéseket, emlékekt, illatokat, hangulatokat idézett, azt az időszakot, amikor még Budapest arculata is más volt. Amikor még a Nagykörúton is voltak kis üzletek, amikor kimérve, papírzsacskóban vettük az andrássy úti édességboltban a drazsét, léteztek még a fehér csempés hentesboltok,  és jobban éltek még a kisközösségek a házakban és az utcákon. Átláttam és élveztem azt a kettősséget, hogy falvak közvetlen közelében, szép természeti környezetben élek, s mégis élvezhetem a városi lét nyüzgését, kultúráját, modernségét. Székelyudvarhelynek íze van, mégpedig nem is akármilyen.

A néptánc fogalmának, a néptánc tanításának is sajátos íze van errefelé. Számomra furcsa volt kicsit, hogy míg Magyarországon már bejáratott rendszere van a Kárpát-medence táncos örökségének egységben kezelésére, addig Székelyudvarhelyen, és környékén még él a helyi hagyománya a táncnak, népdalkincsnek és viseletnek. Tehát jelen van egy jó értelemben vett lokálpatriotizmus, büszkeség és igény a sajátra, a helyire, s ennél fogva általános, hogy más a korosztályokhoz kapcsolt "tananyag". Így történhet meg, hogy egészen kis korban is, a pontos testtudat és az alapmotívumok precíz elsajátítása előtt is tanítanak a gyerekeknek forgós-forgatós, módszertanilag igen nehéznek mondható, páros viszonyban sem a legegyszerűbb táncokat. 

Persze rögtön jöttem a dunántúli ugrós és a nyitott összefogás elméletével ismerve a Magyarországon már régóta működő művészeti iskolák néptáncos tananyagát, de a válasz többnyire az, hogy "a székelyek nem szeretnek ugrálni". Az, hogy testidegen lenne egy alapvető mozgásforma, komolytalan felvetésnek tűnik, de annál komolyabb a mögötte meghúzódó értékes hagyományőrzés. Hosszú távon mégis azt gondolom helyes útnak, ha Erdélyben is kialakulhat előbb utóbb egy egységben gondolkodás a Kárpát-medence örökségének kezeléséről a táncegyüttesekben, egy módszertanilag helyes fokozatosság, mert ez szolgálna alapjául egy későbbi felmenő iskolarendszerhez. 

Székelyudvarhely és környéke igazi bázisa, kis szigete a magyar néptáncnak. Arányaiban óriási az érdeklődés minden korosztály részéről. Gyermekek és felnőttek is sokan űzik és szeretik ezt a műfajt. Az óvodák, iskolák is folyamatosan keresik a lehetőségét, hogy egy alkalmas időpontban szakkört tudjanak indítani, és sokszor a gyerekek táncszeretete fordítja a szülők érdeklődését is a néptánc irányába. Itt kerül megrendezésre minden évben az Erdélyi Táncháztalálkozó. Ez a rendezvény nekem sokkal többet jelent, mint a nagy budapesti. A Városi Park egésze a Sporcsarnokkal, a Jungle Étteremmel olyankor csak a miénk, a táncosoké, zenészeké és vásárosoké. A kisvárosi helyszín családiassá varázsolja, élettel tölti meg a programokat. Az időpnt is ideális. Az ősz elején, de még az iskolakezdést megelőzően beletáncoljuk magunkat az új évadba.

Csodálattal tekintek az Udvarhelyi Népzeneműhelyben történő munkára is, ahol kicsi és nagy tanulhat hegedűn, brácsán, nagybőgőn játszani, vagy népdalt énekelni. Egy nyolc fős oktató csapat elemi erővel adja át a népzenei hagyományok ismeretét a diákoknak. Úgy érzem, itt Udvarhelyen ebben is tettenérhető az élő hagyományőrzéshez való hozzáállás, mert nagyon sokan járnak zenélni azok közül, akik néptáncolnak. Ez Budapesten nem ennyire általános. A Vasas Művészegyüttesben, ahol én táncoltam kevesen jártak népzenét tanulni. A zene és tánc pedig együtt járnak kéz a kézben és számomra öröm látni, hogy mekkora a népszerűsége és csodálatos eredménye ennek a munkának.

Én már itthon vagyok Udvarhelyen, és hazajárok Budapestre. Két otthonom van, és boldog vagyok ettől, mert már eddig is nagyon sokat adott az, hogy mertem, jöttem, láttam, tapasztaltam, illeszkedtem.  Várakozással tekintek itteni életem folytatásába.