Tánctöri: Romantika, avagy a színpadi néptánc kezdetei

Mit is jelent ez a szó, romantika? Önmagában vett értelme napjainkig olyasféle idealizált eszményt jelent, mely magába foglalja a tökéletességet, a szépséget, valamiféle földöntúli spirituális kielégülést, melyet szeretnénk minél gyakrabban a bőrünkön tapasztalni, érezni. Sokszor mondjuk egy mesébe illő szerelemre, bizonyos szituációira, hogy romantikus, de egy egzotikus tájra is alkalmazhatjuk ezt a szót, ha úgy érezzük, a látvány emberi mércével mérve szinte felfoghatatlanul gyönyörű. Utóbbi esetben szoktuk még azt is mondani, hogy "álomszép", vagy "meseszép" valami. A romantika egy olyan állapot, melyet mindenki keres, mindenki a részese akar lenni, és amikor megérkezik, olyan katarzist okoz, amely leveszi az embert a lábáról, a józanész, a külvilág megszűnik létezni, más rezgéseket tapasztal, olyan, mintha ébren álmodna, lebegne a föld felett. Aki ezt megtapasztalta már, többé nem akar józan lenni, és szürke hétköznapok nyomása alatt létezni, újból és újból át akarja élni a csodát.

Természetesen ezek az érzések még inkább felerősödnek akkor, ha az ember azt érzi, hogy a helyzet kilátástalan, mindig megtévesztéssel, hazugsággal és díszes álarcba bújt hatalommal kénytelen szembenézni nap-nap után. Amikor ki van éhezve arra, hogy a látszat mögé emelkedve igazi szellemi értékek után kutasson. Valami hasonló játszódhatott le a történelem azon időszakában is, amikor a barokk kor képmutatása, az arisztokrácia gőgös fölénye elindította az emberek gondolkodását a közszabadság kiteljesítésének vágya felé. A szabadságvágy eszméje természetesen erősen rányomta a bélyegét a művészetekre, így a tánc fejlődésére is. A véres forradalmak után, kijózanodva a heroikus ideákból, az emberek el akartak feledkezni a szomorú múltról, ki akartak lépni a valóságból a szürreális tündérvilág felé. Ekkor már Európa szerte ugyan megjelentek a nemzeti és társastáncok, például a keringő, mazurka és a polka, kialakult a balett is, mint műfaj, de a XIX. században olyan szemlélet-és társadalombeli változások következtek be, melyek végérvényesen megváltoztatták az addigi elvárásokat. Ennek előfutára Jean Georges Noverre volt, aki már a XVIII. században tett kísérleteket a barokk balett külsőségekre építő magatartásának forradalmasítására. Arra törekedett, hogy a tánc levetkőzze pusztán szórakoztató kötelezettségét, hogy ettől megszabadulva teret adjon a cselekmény érvényesülésének. Noverre így ír Levelek a táncról...című könyvében:

"A cselekvő tánc azt a művészetet jelenti, hogy mozdulataink, gesztusaink és arcunk őszinte kifejezésével átvisszük érzéseinket és szenvedélyünket mások lelkébe. Le az álarccal! Le a kosárszoknyával, parókával! Mert természetellenesek és tönkreteszik a mozdulatok kifejezését. Le a geometrikus elrendezéssel! Felejtsétek el a pozíciókat! A belett egyetemes műalkotás- egyetemes műveltség kell hozzá. A technikának másodlagossá kell válnia, sőt, ha szükséges, a fennálló szabályok érvényüket is veszíthetik."

Törekvései nem maradtak nyom nélkül. 1770-től már álarc nélkül táncoltak, a többi említett kiegészítő azonban csak a forradalom után került hanyagolásra.

Az emberek szabadságvágya, érzelmi felfűtöttsége előidézte, hogy a művészetek szürreális, természet feletti témákból merítsenek, valamint a nemzeti érzések felerősödésével fontos szerepet kapjon a stilizált nemzeti karaktertánc (pas de caractere), majd a népies tánc, mely azóta is a klasszikus balettek nélkülőzhetetlen eleme. A nemzeti karaktertánc, melybe beleszövődik a parasztság viselkedéskultúrája, elnagyolt gesztusai, nem azonos a későbbi klasszikus balett stilizált néptáncával. A két vonulat, a misztikum és a nemzeti karakterek, a naív népiesség felé fordulás összemosása alkotja a romantikus balettszínpad képét, cselekményét. A látványos, díszes belső tereket ábrázoló díszleteket felváltják az árnyas, holdfényes, sejtelmes völgyek, erdők, vagyis maga a természet szépsége a színpadon. A táncokban bekövetkezett változások nem pusztán a társadalmi igények leképezései, az irodalom megelőzte a táncban beállt újításokat, majd kifejtette hatását. Az előadások témáit, így a romantikus költők, írók által megalkotott világ, a mesék, népballadák adják, a történelmi és nemzeti karakter iránti vonzalom, a felszabadult népi érzések ihletik.

A romantikus darabok felépítésében a nemzeti karakter, a népiesség megjelenésére általánosan jellemző, hogy valamiféle közösségi megnyilvánulás megformálásának eszköze. Az, hogy ez mikor jelentkezik, a történet vonalvezetésétől függ. Attól, hogy a születésnap, eljegyzés, keresztelő, utcabál, stb. az események mely fázisában kap szerepet. A silizált néptáncok megjelenése általában virtuóz, gyors lépésekből, forgásokból, ugrásokból álló rész, tehát azt mondhatjuk, hogy többnyire az allegro előadásmód jellemzi, hiszen a virtus így képes kellőképpen formát ölteni.

Magyarországon is a romantika kora a nemzeti öntudatraébredés időszaka, amikor már nem a különböző társadalmi rétegek szerint, hanem a nemzeti értékek szerint alakul tovább a kultúra. A fent vázolt európai közhangulat speciális intenzitással gyűrűzött be a magyar feudális nemesség, az értelmiség köreibe. Egyértelmű igény támadt a magyar identitás mindennemű megfogalmazására. A nemzet a kutúra minden területén keresni kezdte saját anyanyelvét, mert egyértelmű formákba kívánta önteni a magyar identitást. Ebben a keresési fázisban ébredt rá az értelmiség, hogy stabil, erős értékrendet és kultúrát hordoz a széles rétegben megjelenő parsztság, s hogy a kívánt identitás megformálásához innen kell meríteni, mert a nép ajkán, a nép zenéjében és táncában van ott az a természetes virtus, mely csak és kizárólag a magyar embert jellemzi. Ebben az időben elkezdődnek tehát a paraszti kultúrában végzett tudatos gyűjtések, de a táncok megfigyelése még nem néprajzi, tudományos szemüvegen keresztül történik. A felgyűjtött táncanyagot idealizálták, s megfeleltették a letisztult, nemesi igényeknek. Így alakult ki a viseletben és előadásmódban is stilizált "magyar tánc", a palotás, melynek matériáját az akkor ismert néptáncok közül a legvirtuózabb, Felső-Tisza vidéki táncok motívumai alkotják. Ilyenek elemek a bokázó, előre- és hátravágó, a ti-ti-tá ritmusú "kisharang" és "cifra", valamint a külső lábas, fent hangsúlyos páros forgás, mint stílusjegy. A kor híressé vált koreográfusai is ezt a táncot emelték be a nemzeti táncbetétek sorába. Marius Petipa híressé vált Hattyúk tava koreográfiájában is ezeket a motívumokat figyelhetjük meg a "magyar tánc"-ban. 

Az alábbi két linken összehasonlíthatjuk a stilizált balettrészlet, valamint az eredeti nagyecsedi néptánc motívumait.

A stilizált magyar tánc létrejöttéhez nagyban hozzájárult a kor zenészeink munkássága is. A XVIII. század végére már létrejött az új verbunkos stílus, mely szintén a népi hagyományból merítkezik. A verbunk (Werbung) szó német eredetű és fogadást, szerzést, toborzást jelent. 1848-ban volt az utolsó verbuválás Magyarországon. Ezután a verbunkos zene kezdett átalakulni, szelidülni, és így alapjául szolgálni az így keletkezett csárdás és palotás zenének. Az elnevezések a társadalmi rétegekből erednek, a szegények a csárdákban, a gazdagok a palotákban járták a táncot. Rózsavölgyi Márk, hegedűművész, zeneszerző, a "csárdás atyja" jeles képviselője volt ezeknek az új műfajoknak. Hegedűművészként járta az országot és sokszor minden más kíséret nélkül muzsikált.

Szigeti Károly "Magyar verbunk" koreográfiája 1962-ből:

1896. mérföldkő a magyar kultúrális életben. Ekkor Magyarország az európi élvonalba tartotozott, így fennálásának ezredik (milleniumi) évfordulójára méltó ünnepségsorozatot tudott finanszírozni május 2. és október 31. közötti időszakban. Ekkor foglalták törvénycikkbe, hogy az évforduló alkalmával milyen alkotásokat, épületeket és intézményeket kell létrehozni, melyek pozitív hatással lesznek a kultúrára és a városképre Budapesten.

Az ünnepségsorozat részét képezte, hogy a szervezők a fővárosba invitáltak falusi közösségeket, akiket megkértek, mutassák be színpadon jeles napjaik, ünnepi alkalmaik szokásait, dalait, tácait. Ez a szervezés lehetett talán az első, hogy egy nagyszabású rendezvény részeként színpadra került a népi kultúra. A városi elit így találkozhatott először össztettebben a hagyománnyal. Élő tárlatként láthatta a bemutatott szemelvényeket. Ez a megmozdulás alapozhatta meg később a Gyönygyösbokréta mozgalmat is, mely már a két világháború között valósult meg Paulini Béla kezdeményezésével.

Az ünnepségek egyik központi elemének, a városligeti (Budapesti) kiállításnak a hivatalos plakátja. Gerser Kálmán és Mirkovszky Géza alkotása.

Az gondolom, hogy akik ma a népi hagyományok éltetésével foglalkoznak, sokat köszönhetnek a  romantika korának. Azoknak, akik megfogalmazták, hogy a hagyomány érték, és meghatározza egy nemzet identitását, és felismerték, hogy nem csak verbális vonatkozásban fogalmazhatjuk meg, mi az, hogy anyanyelv, hanem több síkra is kivetíthetjük saját magunk meghatározására. Nemzeti öntudatra ébredésünk korszaka meghatározza a ma élő magyarság identitástudatát is.

Az elmélkedéshez felhasznált források:

Szabó Attila: Művészettörténet vázlatokban

Verbunkos – Wikipédia (wikipedia.org)

Rózsavölgyi Márk – Wikipédia (wikipedia.org)  

1896-os millenniumi ünnepségek – Wikipédia (wikipedia.org)

Kép: Caspar David Friedrich- Holdtölte a tenger felett