Tánctöri: Az őskor hagyatéka a magyar néptáncban

Az őskor mindig kicsit misztikus értelmezést nyert bennem. Nevezik történelem előtti kornak is, melyből arra következtethetünk, hogy már nincs is rá kollektív emlékezet, mivel viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre. A barlangrajzok és más leletek lehetnek informatívak, segítheti az ősi időkbe való belehelyezkedést a kollektív tudattalan, vagyis az a tudatosságon túlmutató dimenzió is, ami minden ember tapasztalatára jellemző. Például az "otthon" meghittsége, és "az ott kint" küzdelme mindig ugyanazt a jelentést hordozták az ember életében. Tehát kiindulhatunk saját ismereteinkből, természetünkből (ösztöneink, reakcióink), csupán más környezetet kell magunk köré képzelni. 

Volt szerencsém kétszer is áldott állapotban lenni. Szándékosan haszáltam ezt a kifejezést, mert mind a két alkalommal valóban megéltem azt az elcsendesedést, befelé figyelést, lelki békét, amit az áldott szó kifejez. Ma már nehezebb átélni azt a természetközeli állapotot, mely hasonlíthat az ősi időkben megélt csendességhez. Amikor váranósságom alatt többször is hallhattam azt az egyenletesen buzgó lüktetést, mely már egy másik kicsi élőlény szívhangja volt, mindig sikerült megértenem, hogy az emberi élet nélkülözhetetlen velejárója a ritmus. Hiszen testünk, vérkeringésünk is folyamatosan lüktet, zakatol, hol lassabban, hol pedig izgatottabb tempóban, attól függően, hogy a körülmények hogyan változnak.

Azt a nézetet vallom, mely ki meri jelenteni, hogy a tánc az emberiség első művészeti megnyilvánulása. Pontosan azért gondolom így, mert a tánc egy érzelmi állapot eredménye, egy belső motiváció, melynek nem alapfeltétele, az énekszó, vagy a hangszeres muzsika. Elegendő hozzá a természetben, vagy a belsőnkben tapasztalt ritmus, lüktetés. A ritmus önmagában még nem zene, nem művészet.

"Ott kezdődik a tánc, ahol a köznapi mozgás véget ér." 

Rabinovszky Máriusz

Emberré válásunk nagyon fontos része a tánc, a mágia. A tánc minősége, értelme vagy szépsége nem a lábainkban dől el, ahogyan azt sokan gondolják.  Sokkal inkább ered emberi mivoltunk, s a tánc létrejötte is abból, hogy mellső végtagként kezeket kaptunk. Környezetünkkel elsősorban a kezeinkkel lépünk kapcsolatba, ezekkel hajtunk félre egy ágat, vagy tépjük le a gyümölcsöt. Minden hétköznapi tevékenységünk lebonyolításához használjuk, látjuk, és érezzük. Kezeink hozzásegítettek minket egy közösségi rítus létrejöttéhez, össze tudunk vele fogódzni, kapaszkodni, s a kézfogás máig biztonságot, szeretetet, összetartozást fejezhet ki. A "kézmágia" mindent magába foglal, kapcsoaltot a látható és a láthataln világgal, érzéseket, és érzékeléseket, apró és erős mozdulatokat, melyeket harmonikusan követ a test többi része. 

Az ösztönös tánc eredeti, ősi formái a mai napig élnek a néphagyományban. A kör, a félkör, a lánc, a spirális (csiga), tekergő (labirintus) forma, a játékokból ismert kapuzás és adott esetben ezek szakrális helyeken való alkalmazása mind mind ismertek és használatosak a mai napig a Kárpát-medencében is. Az ősi szakrális és asztrális tudás megjelenik főként körtáncaink irányhasználatában. Napiránnyal megegyező (balra halad, jobbra kering), vagy azzal épp ellentétes mozgás kifejezi a fény és sötétség, átvitt értelemben az élet és halál kettősségét. A lélegző mozgás a fent említett természetes ritmus harmonikus átélése. A szűkülés és tágulás egymásutánisága a testben minden ember életében megtapasztalt jelenség. Érdekes, hogy a pulzálás, vagy perisztaltika (gyűrűző előrehaladás pl. a belekben) az akaratunktól függetlenül működő szervekre (pl.: szív, tüdők, simaizmok/méh, gyomorfal, érfal) jellemző leginkább, melyeket az autonóm idegrendszerünk igazgat. Attól, hogy ezeknek  a mozgásoknak egy részét egyáltalán nem tudjuk tudatosan, akarattal befolyásolni, többletjelentést kapnak, összekapcsolhatóak egy magasabb isteni résszel, emlékeztetnek rá, hogy az univerzum harmóniájában létezünk. Születésünket is az anyaméh ritmikus összehúzódásai segítik, így tehát a termékenység, az élet, a fény jelentését is hordozza ez a táncokban megjelenő forma. 

A gyermekjátékokban és a leánykörtáncokban megjelenő kapuzás is ősi, mágiukus üzenetet hordoz. A dimenziók közötti átjárást szimbolizálja, vagyis itt is a termékenység, a fény, az életbe érkezés, a születés, a megtisztulás jelentését közvetíti. Nem véletlen, hogy ezek, mint énekszóval kísért "rítusok" a húsvét előtti nagyböjben is használatosak voltak a néphagyományban, mert nem számítottak táncmulatságnak.

A spirál jelkép a befele-lefele forgó erőt, örvényt jeleníti meg, mely a befogadást, egy mindent összefogó központi energiát, a nőiséget szimbolizálja. Ez a forma és energetika az egész világegyetemben jelen van, és nem csak a gyermekjátékok és lánctáncok testesítik meg. Ünnepi ételeink, tekercselt süteményeink is emlékeztetnek erre a megtartó, összefogó erőre. Amíg a spirál a női energia, a férfi kifelé-felfelé törő kirobbanő szellemi erejének a jelképe a negyvenöt fokkal elfordított kereszt, az X, mely egy hegyes csúcsot jelenít meg a síkban. A pásztortáncokban használatos eszközökkel való játék része sok vidéken a kerszben letett botok fölött való táncolás. 

A botok használata a magyar néptáncban önmagában is igen archaikus elem, emlékeztet a harcra, viaskodásra és a vadászatra. Széleskörűen maradtak fenn a pásztorélet kapcsán bottal járt ügyességi táncok, de talán a legjobban a szatmári cigányok botolójában figyelhetőek meg az ősi mardványok. Amikor ketten tácolnak egymással szemben az az elszánt dominanciaharcot, valódi küzdelmet stilizálja annak elemeivel, a támadások és védekezések jelzésszerű megjelenítésével. A felek közelítenek, távolítanak, egymás szemébe néznek miközben az eszközöket sebesen forgatják. A "bot alá való nóták" speciális énekkíséretként erősítik a táncot. Ezek ritmikusan a küzelemhez igazodóan lüktető dalok, melyek szintén emlékeztetnek a természeti népek ősi rítusaihoz tartozó monoton morajlásszerű kísérethez. A küzdelmet mímelő tánc feloldásaképpen, egy-egy pediódus dinamikájának módosítására a két fél közé betáncolhat a nő, mintegy szétválasztva a feleket. A nő megjelenése elindít egy más jellegű páros küzdő viszonyt férfi és nő között, az ellentétek harcát.

Férfi és nő páros táncában megjelenik a "megcsalás", mely a jól ismert csalogatós táncok egy régebbi változata. Itt nem pusztán szerelmi játékról van szó. A nő megpróbál kitérni a férfi fenyegető mozgása elől, irányt változtat, átbújik a bot, vagy, ha eszköz nélkül járják, a kar alatt. A cigány táncokban ez a játék a felek között egymás érintése nélkül történik. A botokkal való küzdelem és a nővel járt megcsalós páros viszony tánc közben visszavezethető beavatási szertartásra, valódi küzdelemre, esetleg vadászatra való felkészülésre.

A cigányok botolójának fennmaradt olyan változata is, amikor a férfi egy, vagy több láthatatlan ellenféllel küzd. Ezt járják sokszor két bottal is, két kézzel virtuóz módon egyszerre védekezést és támadást is színlelve. Ehhez az eszköz használatának magas szintű gyakorlati ismerete szükséges, mert a védekezés egyik eleme, hogy a test mögött is  meg kell forgatni a botot.

Összességében látjuk tehát, hogy milyen gazdagon maradtak ránk hagyományainkból olyan elemek, melyek máig hordozzák eredeti ősi jelentőségüket. Az irányok, a formák, a kézhasználat, a ritmus, az eszközök, a nemi szerepek, a küzdelem mind mind tettenérhetőek napjaink színpadi néptánckultúrájában is.

Az elmélkedéshez használt források:

Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár (Helikon Kiadó 1997)

Julius Lips: A dolgok eredete (Gondolat Kiadó 1962)

Dr. Pesovár Ernő: A magyar néptánc története (DVD)

Fotó: Daróczi Ágnes 1980. MTA ZTI Cigánybotoló; Milota; Szabolcs-Szatmár Bereg megye