Tánctöri: A magyar mozdulatművészek jeles képviselőinek kapcsolata a néptánccal

A mozdulatművészet mesterei tudósok, a test és a lélek összehangolására képes "varázslók", akik rezdülésekből olvasnak és egy letisztult, természetes értékrend alapján fogalmazzák meg ihletett gondolataikat a tánc nyelvén. A mozdulatművész nem pusztán táncos, aki megteszi, amit elvárnak tőle, ő saját maga állít fel rendszereket tudása és tapasztalása alapján. Jártas a klasszikusnak nevezhető táncos alapfogalmakban, tehát érti és gyakorolja a szakmáját. A tudományos megközelítésekre törekszik, a miértekre, a hogyanokra, arra, hogyan lehet a tánchoz, mint egzakt, leírható folyamathoz viszonyulni anélkül, hogy kiveszne belőle az emocionális töltet, az ősi, ösztönös, szuggesztív tartalom. Ez a kettősség, az érzelem és az értelem alkotja a mesterekben a kiölhetetlen vágyat a lexikális és leginkább empirikus tudás kiszélesítésére. Céljuk, hogy bármit képesek legyenek kifejezni a tánc, a mozdulat nyelvén, ehhez pedig egyrészt beható anatómiai ismeretekre, természettudományi alapokra és biztos szakmai tudásra kell törekedni. Ezen felül történelmi, irodalmi, vallási, művészettörténeti, zenei műveltség szükségeltetik, hogy az alkotó rendelkezhessen viszonyítási alappal és kiindulási ponttal. Fontos, hogy legyen honnan meríteni, a lélek képes legyen táplálni a testet és fordítva. Ami pedig szintén nem elhanyagolható ismérve a mozdulatművészeti munkának, hogy a megszületett művek feladata nem elsősorban a szórakoztatás, hanem sokkal inkább a néző "okítása", lelkének valamilyen szintű megmozgatása még akkor is, ha adott estetben a mű nem felel meg a közízlésnek.

Isadora Duncan forradalma Magyarországon is kifejtette hatását, annál is inkább, mert a magyar közönség befogadó volt művészetére. A testtudatos improvizatív tánc, az új, határozott, művelt nő ideálja, a természetesség, a gyökerek keresése mind-mind részesei a nyugaton kialakult mozgásművészeti mozgalomnak, mely Magyarországon is vonzó tényezővé vált, főként a szabadgondolkodó értelmiség körében. Amellett, hogy felmerült tehát az igény a tánc szélesebb körben való befogadására, egyre inkább kibontakozott a nemzeti érzések palettája is, mely a romantika korából ered. Egyre többen akadtak, akik rájöttek a vidéki hagyományok értékeire, és azt sajátos nemzeti formanyelvként értékelték. Kutatásaink a zene területén teljesedtek ki először, és csak ezt követően bontakozik ki szépen lassan a magyar néptáncok felderítése.

A népi értékek keresésére és a tánc befogadására közel azonos időpontban született meg az igény. Ezért hatott a két dolog olyan szorosan egymásra. A magyar mozdulatművészek, köztük Dienes Valéria az első diplomás nők egyike is felismerte, hogy minden tánc alapjául az archaikus paraszti kultúrában eredő motívumok és formák szolgálnak. Azonban ekkor még meglehetősen kevés eredtei néptánc gyűjtés állt a szakértők rendelkezésére, és még az a csekély mennyiség sem volt tudományosan értelmezhető. Korabeli táncos mesterek, mint például Róka Pál éltek ezen kevés anyag lehetőségével, de a felhasznált anyagokat társastáncokká egyesítették. Az első igazán használható írás, mely később alapjául szolgált a táncfolklorisztikának, Réthei Prikkel Marián, bencés szerzetes műve "A magyarság táncai" címmel. Ennek alapján vált ismeretessé egy kevésnek mondható alap motívumkincs, mellyel már lehetett gazdálkodni, bele lehetett szőni a koreográfiákba. Azonban a folkór-ihletésű összeállítások leginkább az 1930-as évektől váltak általánossá. A népzenei ismeretek a tánccal ellentétben rohamosan bővültek és terjedtek, ezek eredményeit pedig nyomban felhasználták a mozdulatművészeti iskolák korrepetítorai, és így egyre inkább belehelyeződött a városi élet kultúrájába a gyűjtött népi dallamvilág.

Madzsar Józsefné Jászi Alice is erőteljesen figyelme alá vette a folklórt, nézetei szerint a mozdulatművészeknek is meg kell találniuk saját nemzetük táncos karakterét. 1926-ban saját mozgásrendszert állított össze és adott ki "A női testkultúra új útjai" címmel. Preventív szemléletével a gyógytornászok elődjének tekinthető, légzéstechnikája a tánc bármely műfajában alkalmazható.

A Gyöngyösbokréta-mozgalommal egy időben, az 1930-as években bontakozott ki Szentpál Olga legjelentősebb alkotói periódusa. Nem csak az eddig gyűjtött népi mozgásanyagot használta műveiben, de archaikus témákkal kísérletezett. Színpadra vitt egy székely népballadát Bartók zenéjére "Júlia szép leány" címmel, majd szintén Bartók zenére a "Májustánc" című darabot, melyben fellelhető a pünkösdölő "zöldágjárás" hagyománya. Kiemelkedő alkotása még a folklór területén a Vajda János Társaság "Szegedi est" című darabjának részlete, a "Márialányok". Ennek témája egy régi szegedi néphiedelem, négy szereplővel, két lány és két asszony (élet és halál asszonyai). Ebben a koreográfiában a leánytánc-lépések a maguk egyszerűségében, eredetiségében összefűzve lettek alkalmazva stilizált jelleg nélkül. Értékét pedig növeli, hogy zenéjét Volly István dél-alföldi gyűjtésekből állította össze, így még inkább hitelessé téve az összeállítást. A Szentpál-csoport a "bokrétás előadásokon" nagy érdeklődést tanusított, már koreográfiai lejegyzésekkel is próbálkoztak. Ők értettek a táncíráshoz akkoriban a legjobban, páratlan felkészültséget és lelkesedést mutattak a folklór iránt, valós tudásvágy hajotta őket. A gyűjtéseken a Vajda János Társaság tagjai is részt vettek, köztük Kemény Zsuzsa.

A táncos-mozgásos nevelést a kormány már az 1920-as évektől a hivatásos táncmesterekre, illetve a testnevelő tanárokra bízta. Ekkor már a Magyar Országos Táncmesterképző Tanfolyam követelményei között szerepelt Róka Pál és Réthei Prikkel Marián szakmai írása a magyar néptáncokról, valamint törvénybe iktatták, hogy az intézményből kikerült táncmester köteles magyar nemzeti táncokat tanítani. Tehát már ekkor összefonódott az értelmiségi táncképzés és a hagyomány ápolása.

Dienes Valéria tanítványa, Molnár István szintén mozdulatművészként kezdte pályáját, de sokrétű tevékenységével, szakmai tudásával addig példátlan előremozdítást eredményezett a néptáncmozgalomnak. Párizsból visszatérve az expresszív táncművészt megbízták a KALOT (katolikus ifjúsági mozgalom) vezetésével, melyet hosszú időn át eredményesen végzett. Később a Csokonai Együttes, majd a SZOT és a Budapest Táncegyüttes vezetője. 1941-ben a csíksomlyói "1000 székely napja" című előadás főrendezője, a darabban mozdulatművészeti múltja egyértelműen visszaköszön. Összességében munkáját több csoportra oszthatjuk. Elsősorban kiemelném eredeti folklór számait, például "Székely verbunk", "Kanásztánc", "Karádi rezgős", "Fergeteges", stb., melyeket saját gyűjtései alapján állított össze és amely alapját képezi későbbi nagy terjedelmű összeállításának, a "Magyar Képeskönyv"-nek. Jellemző volt munkásságára a tradíció és a dráma összeolvasztása szerves egységgé. A táncos elemek feltárása közben rádöbbent, milyen nagy mértékű színjáték elem található hagyományinkban. Tapasztalatai alapján olyan színjátékot szeretett volna létrehozni, melyet átjár a magyar néplélek. A közönség elé kívánta tárni azt a sajátos hangulatot, melyben még a vidám pillanatokon keresztül is átsüt valamiféle transzcendens hatás. Ilyen művészi és nevelő célzattal mutatta be 1942-ben a "Balladaest"-et is, mely megosztotta a közvéleményt. Molnár Istvánnak klasszikus művei is ismertek, például "Allegro barbaro", melynek ötlete szintén visszavezethető a mozdulatművészethez. Saját technikai rendszert dolgozott ki annak érdekében, hogy kezdő fiatalokkal is viszonylag rövid időn belül eredményesen tudjon dolgozni. Ezt a mozdulattechnikai rendszert, a Molnár-technikát a mai napig használják a néptáncos nevelésben, és a profi munkában is a bemelegítés, vagy tréning részeként. A gyakorlatok alapvetően meghatározzák a táncos testtudatát, tartását, egyensúlyát és ritmusérzékét.  A Molnár-technika legnagyobb szaktekintélye a mai táncéletben Dr. Ónodi Béla néptáncpedagógus, egyetemi tanár, aki Molnár István egyik leghíresebb tanítványával, Hargitai Zsuzsával dolgozott azon, hogy tökéletesítse technikai tudását.

Piklerné Pór Anna nevéhez a Vasas Művészegyüttes megalakulása köthető. Körülbelül egy időben és egy helyen, Párizsban jöttek rá Molnár Istvánnal, hogy keveset tudnak a magyar néptáncokról, mindössze annyit, amennyit el lehetett sajátítani az MTOSZ mozdulatművészeti tanfolyamán. Pór Anna hazatérésekor belecsöppent a szakszervezeti támogatással szervezett művészeti egyesülések légkörébe. Elsőként a legerősebb lábakon álló Vas-és Fémmunkások Szakszervezete hozott létre együttest, a Vasas-t, melynek alap csoportját tornászok képezték. Mint képzett táncművész megkapta a feladatot a vezetésre. Kellő önbizalommal vetette bele magát a munkába, a férfi motívumokat is ő tanította. Az első időkben, amikor még a folklórban nem volt egészen járatos, megfeleltette koreográfiáit az agitatív propaganda elvárásoknak, majd a hagyományos táncok egyre inkább túlsúlyba kerültek az egyre szélesebb körű tapasztalás végett.

Ennek ellenére a Vasas Művészegyüttes arculatára, még jó ideig rányomta bélyegét a mozdulatművészeti felfogás. A neves koreográfusok, Szigeti Károly és Györgyfalvai Katalin szintén ismerték az orkesztika rendszerét. Koreográfiáik átgondolt, miliméterekig megkomponált tökéletes művek, melyeken áthatol a szellem és tudatosság egysége. Györgyfalvai Katalin ars poetikája, hogy a táncalkotó a folklór szavaival fejezze ki kortárs önmagát. A test feletti uralom egyik példája a "Játék" című koreográfia férfi főszerepének részlete a "Szivárvány havasán..." dallamára.

Molnár István tanítványa, Kricskovics Antal a testnevelési Főiskolán alapozta meg táncos és anatómiai ismereteit, majd később a SZOT együttesben teljesefett ki munkássága. Felismerte a folklór jelentőségét, de továbbvitte Molnár expresszív művészetét és ötvözte azokat. Fontos alkotói tevékenységében a test, a kiművelt test szépsége és az adottságoknak megfelelő "használata". A drámai effektusok mestere, akitől szintén nem állt messze a transzcendens világ. Carl Orff, Carmina Burana című koreográfiájában érdekes megfigyelni a természetből vett állatutánzó mozdulatok, magas szintű technikai tudás és a folklór elegáns és megérintő egységét.

Úgy gondolom, történelmünk viharaiban egy igen szerencsés fordulat, hogy a népi hagyományok iránti érdeklődés és az egyetemes táncművészet megreformálása jótékonyan hatottak egymásra. Ezen egybeesésből adódóan a mozdulatművészet és a néptánc erősítették egymást az úton, a fejlődés útján, és ez a folyamat a mai napig sem zárult még le végérvényesen.

Forrás:

Kővágó Zsuzsa-Kővágó Sarolta: A magyar amatőr néptáncmozgalom története I.

A milleniumtól az 1948. évi Centenáriumi Fesztiválig

(Művelődéstörténeti kézikönyv) Budapest 2001.

Kép: ligetműhely.com  - Markos György és Dienes Valéria táncol (1910-es évek)